Szülés után a nőknek számtalan dologgal kell megbirkózniuk. Az újszülött iránti aggodalom, a testi változások, a fáradtság és a kialvatlanság sok fizikai és lelkierőt kivesznek egy nőből. Ebben az időszakban a férjtől jövő támogatás kulcsfontosságú, és ha ez elmarad, az igazi megrázkódtatásként éri az újdonsült édesanyát – írja a tudasfaja.com.
Ha egy pár nem tudja egymást kiegészíteni ebben a csodálatos, de rendkívül megterhelő élethelyzetben, az akár a kapcsolat tönkremeneteléhez is vezethet. Hasonló a történet annak a hölgynek az esetében is, aki egy népszerű anyablogot vezet, és Facebook bejegyzésében saját tapasztalatait osztotta meg követőivel, melynek kapcsán bizony sokan magukra ismertek.
Íme, az anyuka levele:
„Rengeteg üzenetet kapok azzal kapcsolatban, hogy milyen segítőkész a férjem. Sokan azt mondják, igazi álompár vagyunk. De az igazság az, hogy a gyermekünk születése után a kapcsolatunk majdnem tönkrement. Őszintén szólva el tudom látni a napi feladataimat. Amit nagyon nehezen kezelek, azok az igazságtalan életkörülmények, melyek szinte mindig bekövetkeznek egy gyerek születése után. Egyáltalán nem vagyok férfigyűlölő, és nem teregetem ki a szennyesem, amikor valaki felszólal egy régi rendszer ellen, amelyik az egyik nem számára sokszor kényelmes, míg a másiknak kedvezőtlen. Ahogy a babánk megszületett, szinte nyűg lett a társaságom. Elmenni velem valahová problémás dolog lett, a babát megfogni pár percre pedig szívesség! Onnan, hogy „mindenhová együtt megyünk”, eljutottunk odáig, hogy külön töltöttük a karácsonyt.
Magányos vagyok. Reggel hatkor kelek a babával, és már este nyolckor ágyba dőlök a kimerültségtől. Ez a helyzet, ha csecsemője van az embernek. Minden szabadidődet felélik, és közben mégis azt érzed, hogy nagyon egyedül vagy. Sértettséget érzek. Egész reggel mosok, miközben a drága férjem még bőven alszik. És ez nem egyszeri alkalom, minden reggel így telik! Az egyik ilyen reggel elárasztottam a fürdőszobát. Fél órán keresztül mostam fel, letettem a babám, közben csináltam magamnak egy kis reggelit, végigsétáltam a nedves kövön és elcsúsztam. Összezúztam a tányért és a térdemet is.
Azt persze nem engedhetem meg magamnak, hogy ne álljak fel. Csak feküdtem ott dühösen, vizesen, sírva. Szomorú voltam, hogy hová jutottam az anyaságban/feleségként.
Ki vagyok merülve az éjszakai etetésektől, de közben eszembe jut, hogy a következő években jön majd az ovi, az iskola, a kinti programok, a gyerekem jövőbeli összes kérdésének megválaszolása, miközben mosolyognom kell, tisztán tartani a lakást, és jópofizni a vendégekkel.
Ez lenne a nemek közötti egyenlőség? Gyermeked születik, és a férjed számára olyan leszel, mint egy rovarriasztó? Ma a nők már dolgozhatnak, persze sok helyen még rosszabb fizetésért, de hazaérve ugyanazt a „melót” kell elvégezniük, mint évtizedekkel ezelőtt. Főzés, etetés, és egy kis lepedőakrobatika…Mindent a drága urunkért!
Köszönöm a felszínes bókokat, és az „álompár” jelzőt. De az igazság az, hogy gyereket vállalni egy dolog, megosztani a felelősséget meg egy másik.
De tudom, ahol szeretet van, ott megoldás is van, és a mi házasságunkban nem hiánycikk a szeretet. Fejlődni fogunk, és rendben leszünk. Az egyik elvált barátom azt mondta a napokban: „Azt gondolod, hogy gyereket vállalni és feleségnek lenni nehéz…mindaddig, amíg el nem hagynak. Aztán rájössz, hogy az igazi kétségbeesés ott kezdődik.
Szeretettel Con, egy édesanya, aki mindent kézben tart.”
Ti mit gondoltok az anyuka nyílt leveléről?