Egy idősebb tanárnő megható üzenete a fiatal kolléganőhöz, amit minden fiatal tanárnőnek, sőt óvónőnek is el kellene olvasnia.
” Kedves fiatal kolléganőm, a folyosó végéről!
Láttalak amikor nagy gyorsasággal elhaladtál mellettem, sietve, hogy tudj egy pár falatot enni mielőtt ismét becsengetnek. Láttam a szemedben, hogy feszült vagy, majd megkérdeztem tőled, hogy megy sorod, mire te sóhajtottál egyet és azt válaszoltad: jól, hát mit is mondjak.
Tudtam, hogy ez a „jól” nem így van, észrevettem, hogy stresszes vagy és egyre jobban az leszel. Rád néztem és elhatároztam, hogy megállítalak és megkérdezem tőled, hogyan is megy a sorod úgy igazán. Lehet, hogy azért tettem ezt mert benned láttam egy keveset magamból?
Azt mondtad nagyon elfoglalt vagy, sok a tennivalód, kevés az időd arra, hogy mindent elvégezz. Meghallgattalak majd ezt válaszoltam:
Már mondtam neked, hogy ne feledd tulajdonképen nem a leckéről van szó, nem azokról a dolgokról amiket olyan szépen megtanítunk a tanulóknak, nem a mesékről amiket felolvasunk, nem nem ez ami a legjobban számít.
Ismét rád néztem láttam, hogy stresszes vagy majd elmondtam neked, hogy mi is az ami igazán számít. Az, hogy tiszta szívedből legyél ott a diákjaid között.
A végén ők úgysem az általad feladott leckére és az osztály falaira kitűzött anyagokra és a jól elhelyezett tiszta padokra fognak emlékezni, sőt még az osztályteremre sem.
Viszont rád fognak emlékezni, a te jóságodra, az empátiádra, a féltésedre és arra, hogyan foglalkoztál velük.
Arra fognak emlékezni, hogy mit mondtál nekik magadról, a házadról, a kutyádról, a gyerekeidről. A nevetésedre fognak emlékezni és arra, hogy velük ebédeltél és beszélgettetek. Mert a végén ami fontos lesz a számukra az te leszel.
Azoknak a gyerekeknek akik előtted ülnek összehúzott lábakkal a kicsi padokban csak te vagy az aki számít, te vagy az aki meghatározza az életüket. Amikor láttam, hogy könnyes lesz a szemed és izgatott vagy akkor elmondtam neked, hogy a saját elvárásaid jelentik a legnagyobb stresszt. Mert mi akiket igazán érdekel a tanulóink sorsa, sokszor durvábbak vagyunk magunkkal mint a tanulóink. Állandóan azért kínozzuk magunkat mert úgy érezzük, hogy nem tettünk eleget, mindig másokhoz hasonlítjuk magunkat. A végletekig kínozzuk magunkat azért, hogy egy jó leckét vagy dinamikusabb aktivitást nyújtsunk, azért mert azt akarjuk, hogy a diákjaink azt higgyék, hogy mi vagyunk a legjobbak abban amit csinálunk.
Elfelejtünk azonban egy dolgot, kiválóak csak akkor lehetünk, ha:
- képesek vagyunk rá,
- ha jólelkűek vagyunk,
- ha szánjuk őket,
- ha kedvesek vagyunk,
- ha autentikusak vagyunk,
- ha okosak vagyunk,
- ha önmagunk vagyunk.
Minden tanuló akiket eddig ismertem csak azt a tanárt dicsérte aki megmutatta, hogy tényleg érdekli az amit csinál. A végén a gyerekek az igazságot látják, ha a tanárok beszédesebbek és úgy alakítják a dolgokat, hogy a diákok jól érezzék magukat, akkor az empátia összeköti a diákot a tanárral. Arról a kapcsolatról beszélek amit mi alakítunk ki velük.
A szeretet amit irántuk érzünk és megosztunk velük, a tanulás iránti szeretet, az élet és az emberek iránti szeretet. Miközben pedig próbálunk kiválóak lenni a hivatásunkban, amikor az anyagi helyzet sem a legjobb és a nyomás is nagy rajtunk a fentről kapott követelések miatt, mi akkor is a jó úton kell maradjunk magunkért és a diákjainkért. Mert csak az számít igazán, hogy mennyire vagyunk emberségesek.
Te, a tanár vagy az aki igazán számít a diákoknak. Most pedig menj vissza az osztályodhoz és figyelj, nézd meg mi van a katedrán található irat csomón és a téged váró intézni valókon túl, te saját magad vagy. Ott van az erőd, az egyetlen esély arra amit csak egyszer kapsz az élettől, hogy megváltoztasd és befolyásold egy gyerek személyiségét. Te ezt most megteheted, ott ahol vagy és úgy ahogy vagy.
Mert az aki te vagy most, az kell legyél a számukra ma, és aki te leszel holnap az attól függ, hogy milyen döntéseket hozol. Mindez pedig benned van, biztosan tudom.
Szeretettel,
A másik tanárnő, a folyosó végéről”