Fiatalkoromban férjhez mentem, majd egy idő után elváltunk, egyedül neveltem fel a két gyerekemet. 56 éves vagyok, a gyerekeim felnőttek és önállóak. Megismerkedtem egy úriemberrel majd úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, de egy másik valóság várt rám.
Mint nő próbáltam megoldani az életemet, de ő úgy viselkedett, mint egy iskolás fiú. Annyira lusta volt, hogy a szemetet sem vitte ki, egész nap csak takarítottam. A lakásomat kiadtam albérletbe és hozzá költöztem. A szememre vetette ezt, azt mondta, hogy az övé a ház ezért minden úgy kell történjen ahogyan ő akarja.
Semmiben nem segített, de azt elvárta, hogy meleg ebéd és vacsora legyen az asztalon. Vásárolni egyedül jártam, én takarítottam. Egész nap ült a tévé előtt, na meg próbált parancsolgatni.
Kapcsolatra vágytam, nem arra, hogy cseléd legyek. Felneveltem a gyerekeimet, mostam, főztem, takarítottam, nem fogok öregségemre más után ugrálni. Akkor fogyott el a türelmem amikor az unokái egy hétig nálunk voltak és róluk is nekem kellett gondoskodnom. A gyerekek szófogadatlanok és szemtelenek voltak, tűrtem ezt a helyzetet egy hétig.
A váláson kezdtem gondolkodni. Néha megkérdezem magamtól azt, hogy szükségem volt nekem erre? Szerettem beszélgetni a barátaimmal, terveztem a nyaralásomat, rossz döntés volt a részemről amikor ebbe a kapcsolatba belementem.
