Több mint 7 évig jól éltünk a férjemmel, minden szép és jó volt, szerettük egymást, lakásunk volt, kényelmes körülmények között éltünk.
Egyszer aztán a férjem elkezdte azt hajtogatni, hogy ő többet keres mint én. Folyamatosan azt mondta, hogy ő tart el engem. Kevesebbet keresek, mint ő, de dolgozom. Mikor otthon vagyok, főzök, mosok, takarítok. Otthon ő szinte semmit nem csinál, nem értékeli a munkám. Sokszor hallottam tőle, hogy ő tart el.
Belefáradtam, nagyon ideges lettem és úgy döntöttem, kipróbáljuk, milyen ha mindenki saját magát látja el. Éljünk külön szobában, mindenki rakjon rendet maga után, főzzön, mosson magára. Egy lakásban fogunk élni, de mindent külön végzünk.
Amikor elmondtam a férjemnek mindezt nem igazán hitt nekem aztán a végén beleegyezett, nem is volt más választása.
Már 15 napja élünk így, beismerem azt, hogy hosszú idő óta most végre sikerült kipihennem magam. Már nem főzök minden nap, nem megyek felpakolva haza, nem vasalok ingeket és nem mosok csak magamra. Sikerült beiratkoznom kézilabdázni, ami régi álmom volt.
Elmentem fodrászhoz, befestettem a hajam, rendbe tetettem magam és még maradt pénzem néhány dologra.
Ami pedig a férjemet illeti az elején semmit nem csinált, aztán minden olyan dolgot megtanult amire szüksége volt. Ma már rendet rak a szobájában, elkészíti az ételét, kivasalja az ingeit. Főzni nem sokat főz, általában tojást eszik és olyan ételeket amelyek gyorsan elkészíthetőek.
Látom és megértem, hogy nem igazán boldogul nélkülem, de nem adom fel, nem akarom abbahagyni ezt, addig fogom csinálni amíg nem kér bocsánatot tőlem.
Anyósom azt mondja, hogy előbb vagy utóbb a férjem el fog hagyni, én pedig úgy gondolom, ha a férjem nem képes arra, hogy bocsánatot kérjen és úgy kezel engem mint egy eltartott személyt, aki tartozik neki akkor nem is lehet közös jövőnk.
