Ülök édesanyámnál a kórházban. Mellette fekszik egy 90 év körüli nénike. Oda lép hozzá egy bácsika, aki alig tud járni és ugyanolyan öregecske, mint a nénike.
A régi időkből származó szatyorból elő veszi a saját maga által készített ételt: reszelt alma dunsztosüvegben, apróra vágott párolt csirke, amit nénike könnyen el tud fogyasztani, gyakorlatilag rágás nélkül.
Szinte nem beszélgetnek. A bácsi kuporogva ül a széken és fogja a nénike kezét… mintha attól félne, hogyha elengedi azt, akkor el is veszítené őt örökre…
Én pedig arra gondoltam, hogy vajon a fiatalok, akik erősek és egészségesek, tudnának e ugyanígy viszonyulni egymáshoz? Miért van ekkora különbség a mostani kapcsolatokban?
Hiszen egyszer eljön az az idő, amikor mi is megöregszünk és tehetetlenekké válunk. És milyen fontos lenne akkor, ha lenne ott egy hozzánk közelálló, egy lelki társ, aki az utolsó percig ott lesz velünk, fogja a kezünk és félti azt elengedni…
