Ez egy megható cikk, amelyben olvashatsz egy bangladesi szegény ember csodálatos életéről.
Hosszú ideig ez az ember nagy szegénységben élt, hogy négy szeretett lányának minél jobb legyen. Azt akarta, hogy gyermekei tisztességes oktatásban részesüljenek, amit maga nem kapott.
Többet felesleges is az életkörülményeiről mondani, jobb, ha csak elolvassuk, hogyan meséli el ő maga, első személyben a történetét:
„Soha nem mondtam el a gyermekeimnek semmit a munkámról. Nem akartam, hogy szégyenkezzenek miattam. Amikor megkérdezték, mit csinálok, azt válaszoltam, hogy munkásként dolgozom.
Minden nap a nyilvános zuhanyzókban tusoltam le, hogy a gyerekek ne tudhassák meg, mit csinálok valójában. Egész életemben arról álmodtam, hogy a lányaimat jó oktatásban részesítem. Azt akartam, hogy rangos szakmákat válasszanak maguknak.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a lányaim jólétben éljenek. Mindig megaláztak és magasról tekintettek rám. Nem akartam, hogy őket is ugyanúgy kezeljék. Minden pénzt, amit megkerestem, a gyermekeim oktatásába fektettem. De dolgozhattam bárhogy, kétségbeesetten láttam, hogy ennyiünknek ez az összeg kevés, nem engedhettem meg magamnak, hogy új inget vásároljak, így öreg, vásott ingeket kellett viselnem.
Amikor a legidősebb lányom egyetemre készülődött, sajnos nem tudtam elég pénzt megtakarítani, hogy a felvételi díját ki tudjuk fizetni. Nem tehettem semmit. Annyira elszomorodtam, hogy csak ültem egy kupac szeméten és csak sírtam…
A kollégáim nem is szóltak hozzám, bár nyilvánvalóan együtt éreztek velem. Megpróbáltam keményen dolgozni, de nem sikerült; és ez letört engem. Szegénységben születettem, egész életemben arról álmodtam, hogy a lányaimat kiemeljem ebből a kiszolgáltatott helyzetből. De ezt az álmomat sem sikerült megvalósítani…
A munka után a takarítók odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy a testvéreimnek tartom-e őket. Még arra sem volt időm, hogy összegyűjtsem a gondolataimat, hogy egyáltalán válaszolni tudjak, amikor váratlanul odaadták nekem a napi fizetésüket.
Megpróbáltam visszakozni, de azt mondták: „Ha ez szükséges, akkor inkább egy nap éhezünk, de a lányod akkor is főiskolára megy!” Mélyen megérintett ez a hihetetlen hozzáállás!
Azon a napon először értem haza, és indultam megmosakodni.
A legidősebb lányom mára már befejezi az egyetemet. Részmunkaidőben dolgozik, és már ki tudja fizetheti a fiatalabb nővérei oktatását. A család már nem enged dolgozni.
Most, a legidősebb lányommal, hetente néhányszor elmegyünk a régi munkahelyemre, ahol ő megvendégeli a volt kollégáimat, mondván: „Éheztetek, hogy tanulhassak. Most itt az ideje, hogy köszönetet mondjak ezért!
Ma én vagyok a legboldogabb ember a földön! És én vagyok a leggazdagabb is! Gazdag vagyok a tudattól, hogy ilyen lányaim vannak.
Ne felejtsd el, milyen hatalmas áldozatokat hoztak a szüleid érted! Ne felejtsd el őket, vigyázz rájuk és segíts nekik, hiszen a szülők mindent a hatalmas szeretetükből kifolyólag tesznek!
Ne felejtsd el megosztani ezt a cikket barátaiddal és szeretteiddel!
