Az anya-fia kapcsolat egy semmihez sem hasonlítható kötelék

Kétségtelen, hogy lányt nevelni is nagyon különleges élmény, de tagadhatatlan, hogy egészen más, mint ha fia van az embernek.

Sok anyuka van úgy vele az elején, hogy kislányt szeretne. Nem csak azért, mert a közvélekedés szerint velük könnyebb (bár számtalan példa igazolja, hogy ez egyáltalán nincs így) hanem azért is, mert a lány “ismerős”. Hiszen az anya is volt egyszer kislány, ezért azt feltételezi, nagyjából tudja, mire lehet majd számítani – írja a csaladinet.hu.

Fiús anyának lenni vagány dolog! Sok édesanyában dilemmák fogalmazódnak meg, amikor megtudják, fiúk lesz. “Honnan fogom tudni, mire gondol? Mit fogok tudni vele játszani? Lesznek közös témáink, ha nagyobb lesz?”

Az alábbiakban egy fiús anyuka gondolatait olvashatjátok a témában, akinek fejében szintén átfutottak az előbb taglalt dilemmák.

“Megérkezett a kisfiam. Az első pillanattól mindenről határozott véleménye volt, amiből nem engedett. Minden elméletünket dobhattuk a kukába az önállóságra szoktatásról, a hiszti megfékezéséről, és a korai fejlesztésről. A gyerekem csak a karomban érezte jól magát, amikor pedig már járt, árnyékként követett mindenhová. Az éves státuszfelméréseken sokszor alul teljesített, pedig jó eszű gyerek, csak nem azok a kompetenciái voltak erősek, amiket ott mértek. Két éves korában a védőnő megkérdezte, tud-e mondatokban beszélni. Én azt mondtam, nem, nagyjából 20 szavas szókincse van jelenleg, de ebben benne van a pótkerék és a vonóhorog is. Ezután két évvel érkezett meg a húga. Akkor értettem meg igazán, miben más a lányok és a fiúk nevelése. A kislányomban saját magamat látom. A szófordulatai, a reakciói…Néha egy az egyben viszont látom az 5-6 éves kori énemet. A fiút viszont “fel kell fedezni”! Ha nem lenne fiam, fogalmam sem lenne, melyik csapatba igazolt Cristiano Ronaldo, de nélküle nem láttam volna Bud Spencer teljes filmes életművét sem. De nem látnám azt a kettősséget sem, hogy a kiskamasz nem akar puszit adni elbúcsúzáskor, és cikinek érzi megfogni a kezem az utcán, de otthon, mikor senki sem látja, hajnalonként még mindig előfordul, hogy bemászik az ágyunkba. Nem tudnám azt sem, hogy a baráti társaságban szabadszájú, flegma gyerek otthon azért még kéri az esti mesét, és lefekvés előtt a “jó éjt ölelést”. Az igazság az, hogy a lányok és anyukáik által sokszor “rossz fiúknak” vagy “csibésznek” nevezett gyerekek az álarcuk mögött érzékenyek, sérülékenyek. Azt a rengeteg szeretetet, amit most tőle kapok, egy nap majd a feleségének, és a gyerekének, gyerekeinek adja majd. Ez sokszor eszembe jut, hogy ha majd eljön ez az idő, ne álljak az útjába. Addig is szeretném úgy szeretni, hogy amikor majd eljön az ideje, ő is teljes szívével tudjon a családja felé fordulni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy fiam (is) született.”