Ha van egy drága autód, szép dolgaid, drága házad és más státuszszimbólumaid, úgy érezheted magad, mintha többet érnél, és magasabb szintre emelkednél, mint azok, akik nem rendelkeznek ilyenekkel. Nézed a szomszédod, aki egy olcsóbb autóval jár, és azt mondod magadban: Ez azért van így, mert én jobb vagyok, és többet keresek. Ezért ő egy szegény ember, míg én gazdag.
Azt hiszed, hogy a szomszéd valószínűleg úgy gondolja, hogy igencsak valami nagy vagány vagy, hiszen ilyen szuper autód van. És ez a gondolat melengeti a szívedet, és segít abban, hogy saját szemedben többnek tűnj másoknál. Az önbecsülésed növekszik. Fontosnak és jelentősnek érzed magad, amikor elmész a szomszédod előtt, vagy amikor egy olyan kereszteződéshez érsz, ahol az autók látványosan kevesebbet érnek, mint a tiéd.
Ellenben ha a szomszédod autója jobb, drágább, mint a tiéd, akkor ez a tény csökkenti az önbecsülésedet, mivel a szomszédod sikeresebb a szemedben, mint te magad. És akkor csak egy lehetőség kínálkozik számodra: vissza kell szerezni ezt az „előnyt”. És ez nem csak az autóknál van így.
Tehát végtelen folyamatról beszélünk, és az önbecsülésed egész idő alatt hol csökken, hol pedig növekedni fog. Minden alkalommal, amikor valaki a környezetedből valami drágábbra tesz szert, mint a tiéd, az önbecsülésed csökken. De minden alkalommal, amikor a környezetedhez képest valamiből neked lesz drágább, a királyi fölény érzése visszatér. Csak ettől függ, hogy mennyire vagy boldog.
Charles de Montesquieu, író és filozófus, egyszer azt mondta, hogy ha csak azt szeretnénk, hogy boldogok legyünk, nagyon könnyű lenne ezt elérni; de mi másoknál akarunk boldogabbak lenni, azonban ez szinte lehetetlen, mert mindig úgy gondoljuk, hogy mások boldogabbak, mint mi.
A mesterséges boldogság elérése érdekében az emberek függőkké válnak, akik minden áron az őket körülvevő emberekhez hasonlítják magukat, értékeiket, javaikat. Vásárolnak egy új telefont, lecserélik az autót, vásárolnak drága farmert és drága bútorokat a házba, azzal a céllal, hogy ha a környezetükből valaki meglátogatja őket, elkápráztassák. És drága parfümöket használnak csak, hogy kihangsúlyozzák, nekik milyen kifinomult ízlésük van. De mivel mindez, természetesen, rengeteg pénzbe kerül, nem ritka, hogy ezek a magamutogató emberek hatalmas adósságot halmoznak fel.
Ezzel a mű boldogság iránti hajszával adósságspirálba kerülnek. A legrosszabb, amit el sem tudnának képzelni, az az, hogy alább kell hogy adják azt az életszínvonalat, amely számukra „megadatott” és rettegéssel tölti el őket, hogy azok szintjére kerüljenek, akiket a szintjük alatt tartanak, és ahhoz, hogy ez ne történjen meg, készen állnak arra, hogy pénzt fizessenek.
Hogy ezek az emberek fenntarthassák a nem létező jólétük képét, hatalmas összegeket költenek el olyan dolgokra, amikkel ezt a képet fenntarthatják más szemében.
Ha van valami olyan dolog, ami nem illeszkedik ehhez a „jóléti” állapothoz, azt minden lehetséges módon megpróbálják elrejteni. És fordítva: ha van valami olyan, ami még inkább kiemeli, nagyobbá, vagy látványosabbá teszi őket, azt mindenáron mutogatják, hangsúlyozzák.
Például ha egy 5 csillagos szállodában pihennek, azt feltétlenül kiposztolják többször is a közösségi hálózatok üzenőfalára, ellenben ha „csak” egy 3 csillagos szállodában szálltak meg, az minden lehetséges módon elrejtésre kerül.
Ha a házuk nem elég drága, akkor minden lehetséges módon rejtegetni fogják ezt az információt. Az ilyen emberek élete egy merő Patyomkinná válik. Nemcsak másokat tévesztenek meg, hanem leginkább saját magukat csapják be. Biztosak benne, hogy valóban azokhoz a magasabb társadalmi körhöz tartoznak, amelyet utánoznak és minden lehetséges módon figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy ez a státusz olyan adósságok eredménye, amelyeket az egész életük során fizetniük kell.
És bekövetkezik az a pont az életükben, amikor a bankok már nem adnak több kölcsönt, így megszűnik a magasabb színvonalú élet anyagi forrása, szertefoszlik a boldogság és az ilyen emberek mély letargiába esnek. Ugyanakkor jellemző, hogy minden bajukért a bankokat, a kormányt, a nehéz életüket, a főnöküket teszik felelőssé, aki túlságosan kevés fizetést ad. Az egyetlen személy, akit soha nem fognak hibáztatni, saját maguk. Végtére is, mindössze annyit akartak, hogy „olyanok legyenek, mint mindenki más”, és nem akarták elvesztegetni az életük fontos éveit, próbáltak kihozni mindent az életből. Hogyan lehet őket hibáztatni a szörnyű gazdasági helyzetük miatt?
Végezetül, azt hiszem, ide illik idézni Henry Ford szavait.
„Nem kell drága szállodában megszállnom, mert nem látok okot arra, hogy megfizessem a felesleges drágaságokat. Bárhol is szállok meg, Henry Ford vagyok. És nem látok sok különbséget a szállodákban, mert a legolcsóbb szállodában is pihenhetsz olyan jól, mint a legdrágábban. És ez a kabát, igen, igazad van, az apám is viselte, de nem számít, mert ebben a kabátban sem vagyok más, mint Henry Ford. A fiam még fiatal és tapasztalatlan, így attól tart, hogy mit fognak gondolni az emberek, ha egy olcsó szállodában száll meg. Én nem aggódom mások véleménye miatt, mert tisztában vagyok a saját értékemmel. És azért lettem milliárdos, mert tudom, hogyan kell a pénzt számolni, és megkülönböztetni a valódi értékeket a hamistól.”
