Ez a három ember mentette meg a bolygó több millió lakóját.
Íme, azon három mérnök neve, akik búvárruhában dolgoztak az izzó csernobili atomerőműben, és ezzel megmentették egész Európát:
Alekszej Anyanenko
Valerij Beszpalov
Borisz Baranov
Ez a három ember mentette meg a bolygó több millió lakóját.
A csernobili atomerőműben történt szerencsétlenség még szörnyűbb katasztrófává válhatott volna, ha nincsenek azok az önfeláldozó hősök, akikről a legtöbbünk soha nem is hallott.
Mindössze öt nappal a robbanás után, 1986. május 1-jén, a csernobili szovjet hatóságok szörnyű felfedezést tettek: a felrobbant reaktor aktív zónája még mindig izzik és olvad. A reaktormag 185 tonna nukleáris fűtőanyagot tartalmazott, és a nukleáris reakció továbbra is folytatódott rettenetes sebességgel.
Ez alatt a 185 tonna olvadt nukleáris anyag alatt volt egy tartály öt millió gallonnyi vízzel. A víz az erőműben hőhordozóként volt alkalmazva, és az egyetlen dolog, amely elválasztotta az olvadékreaktor magját a víztől, egy vastag betonlap volt. Az olvadt mag lassan égett át ezen a födémen keresztül, és az olvadt radioaktív fém a víz irányába csordogált.
Ha ez az izzásig felhevül, a folyékony reaktormag a vízbe jutott volna, az egy újabb, hatalmas radioaktív szennyeződéssel teli gőzrobbanáshoz vezetett volna. A következmény pedig Európa nagy részének radioaktív elszennyeződése lehetett volna. Az első csernobili robbanás áldozatainak száma eltörpült volna az ekkor bekövetkező robbanás nyomán elhunytakéhoz képest.
Stephen McGinty újságíró így írt erről: „Ez esetben bekövetkezett volna egy nukleáris robbanás, amely a szovjet fizikusok számítása szerint három másik reaktorban az üzemanyag elpárolgását okozta volna, 200 négyzetkilométeres [77 négyzetmérföldes] környezetben, teljesen elpusztult volna Kijev, a robbanás beszennyezte volna mintegy 30 millió ember által használt vízrendszert, és több mint egy évszázadra lakhatatlanná tette volna Észak-Ukrajnát” (The Scotsman, 2011. március 16.).
Az orosz és ázsiai tanulmányok iskolája 2009-ben még komorabban értékelte az akkor fennálló veszélyt, eszerint ha a reaktor megolvadt magja elérte volna a vizet, a robbanás „elpusztította volna Európa felét, és mintegy 500 ezer évig lakhatatlanná tette volna Európát, Ukrajnát és Oroszország egy részét”.
A helyszíni szakértők azt látták, hogy az olvadt mag már a födémet is elfogyasztotta, az izzó anyag percről percre közeledett a vízhez.
A mérnökök azonnal kidolgoztak egy tervet a fennmaradó reaktorok esetleges robbanásának megakadályozására. Úgy döntöttek, hogy három ember áthalad a negyedik reaktor elárasztott kamráin búvárfelszerelésben. Amikor elérik a hűtőfolyadékot, megkeresik a zárószelepeket és kinyitják őket, hogy a víz kifolyjon onnan, amíg a reaktor olvadt magja oda nem ér.
A Szovjetunióban és az Európában élő emberek millióinak számára, akikre szó szerint a halál, betegségek és egyéb károsodások vártak volna a közelgő robbanás miatt, ez egy kiváló terv volt.
És hogy mit lehet mondani magukról a búvárokról?! Ekkor nem volt rosszabb hely a bolygón, mint a negyedik reaktorban lévő víztartály, a felette lévő megolvadt hasadóanyaggal. Mindenki megértette, hogy bárki, aki ebbe a radioaktív pokolba esik, azonnal életét fogja veszíteni.
A szovjet hatóságok ismertették a közelgő második robbanás lehetséges körülményeit, a megelőzési tervet és a következményeket: valójában a sugármérgezés az elkerülhetetlen halált jelentette.
Három ember önként jelentkezett. Ez a három férfi önként felajánlotta a segítségét, tudva, hogy ez valószínűleg az utolsó dolog, amit az életükben megtesznek. Egy vezető mérnök, egy általános mérnök és egy műszakvezető. A műszakvezető feladata az volt, hogy a víz alatti lámpát úgy tartsa, hogy a mérnökök megtalálhassák a kinyitni kívánt szelepeket.
Másnap a csernobili trojka felöltötte a búvárfelszerelését, és beleesett a halálos medencébe. A medencében túlvilági sötét uralkodott, és a műszakvezető vízálló lámpája pedig halovány gyertyafénykényt pislákolt, és esetenként el is tűnt.
A sötétségben történő keresés nem hozott eredményt. A búvárok a lehető leghamarabb megpróbálták befejezni radioaktív térben végezendő munkájukat, hiszen a radioaktív vízben történő merülés minden percében az izotópok szó szerint elkezdték megsemmisíteni a testüket. De még mindig nem fedezték fel a leeresztő szelepek helyét. És így folytatták a keresést, még akkor is, ha tudták, a fény bármilyen okból megszűnhet, és a sötétség rájuk borul.
A lámpa valóban kiégett, de ez már akkor történt, miután pislákoló fényben megpillantották a keresett csövet. A mérnökök tudták mit keresnek. Tudták, hogy a cső a szelepekhez vezet, a sötétben a búvárok pedig arra a helyre úsztak, ahol előzőleg már meglátták a csövet. Átkarolva elkezdtek a szelepek felé közelíteni úgy, hogy közben folyamatosan fogták a csövet. Mindezt teljes sötétségben. Természetesen nem volt semmilyen védelmük sem a radioaktív anyagokkal szemben, amik igencsak károsak az emberi testre. De ott, a sötétségben két szelep volt, ami több millió embert menthetett meg.
A búvárok kinyitották őket, és a víz kiömlött. A medence gyorsan kiürült, amikor a három férfi visszatért a felszínre, munkájukat befejezték. Az atomerőmű és a katonák alkalmazottai hősként várták őket, mint ahogy valójában azok is voltak. Azt mondják, hogy az emberek szó szerint ugráltak örömükben.
A következő nap folyamán az öt millió gallonnyi radioaktív víz kiáramlott a negyedik reaktorból. Mire az megolvadt hasadóanyag a medence felső falát átégetve bejutott a tározóba, ott már nem volt víz. A második robbanást tehát elkerülték.
A merülés után elvégzett elemzések eredményei egy dolgot állapítottak meg: ha ez a trojka nem merül a medencébe, és nem találja meg a szelepeket, akkor a gőzrobbanás, amely megváltoztatta volna a történelem menetét, több százezer vagy akár több millió embert ölhetett volna meg.
A több százezer ember életét ez a három ember mentette meg.
Sok hős adta életét, hogy mások élhessenek, és csak keveseknek volt esélye a túlélésre. De ez a három ember tudta, hogy nincs esélyük. A mélységben kerestek valamit, ott, ahol bizonyos halál várt rájuk. És mégis lemerültek.
Még egyszer emlékezzünk meg róluk:
Alekszej Anyanenko, Valerij Beszpalov és Borisz Baranov.
