Egy dédnagymama tanácsa: soha ne büntessétek meg a gyereket, apró dolgok miatt…

Amikor kicsi voltam, az anyám megbüntetett bármit is hibáztam, ha kiborítottam valamit, ha eltörtem egy tányért, ha összepiszkoltam a ruhámat – mindig meg voltam büntetve.

Sajnos olyan gyerek voltam, akivel ez a dolog mindig megtörtént. Egy napon elmentem anyámmal az egyik volt kolléganőjéhez, aki már nyugdíjas volt. A hölgynek volt egy gyönyörű porcelánkészlete, mindig azt használta amikor vendégei jöttek. Az idős hölgy teát főzött nekünk, én pedig miközben segítettem neki, eltörtem egy csészét a porcelánkészletből.

Anyámtól elkezdett kiabálni velem: “Nézd meg mit csináltál, nem hiszem el, hogy ilyen ügyetlen vagy…” Én sírtam, a félelemtől pedig remegett az ajkam. A hölgy látta, hogy mennyire megijedtem, vállon fogott és arrébb tessékelt anyámtól.

– Ne kiabálj a gyerekre, mi ilyen szörnyű? És, ha te törted volna el a csészét, akkor most nekem is kiabálnom kellene rád?

Az anyám kellemetlenül érezte magát és nem mondott semmit. Az idős hölgy pedig folytatta:

– Ez nem ér annyit, hogy a gyerek sírjon, te pedig idegeskedj. Gondolkodj, ez egy hatszemélyes készlet volt és most öt személyes lett, amíg én élek háromnál több személy nem jön egyszerre hozzám, de ha mégis, akkor a megszokott csészékből fognak teátinni.

Mintha mi sem történt volna, az idős hölgy elővett egy új csészét, majd teát öntött bele, amikor pedig indulni készültünk becsomagolta a csésze nélkül maradt tányért és nekem adta.

Már nem emlékszem a hölgy nevére, de ez a lecke örökre megmaradt az anyám és az én emlékezetembe, bár anyám ezt sohasem ismerte be.

A hölgy már nem él, de én még mindig őrzöm a tányért, amikor pedig a gyermekeim szemtelenek velem, akkor csak vetek egy pillantást a tányérra és már nem akarok kiabálni rájuk.