Egy gyönyörű verset osztunk meg ma veletek, a szeretetről és az édesanya hiányáról. Szeressük a szüleinket és nagyszüleinket…
Elmentél anyám túl hamar,
És itt hagytál, hiányzol…
Utánad csak a könnyek maradtak,
És egy bezárt kapu.
Nagyon hamar elvett a sors tőlem,
A sors vagy az élet nem tudom,
De nyers mind és érzéketlen,
Elvitt anélkül, hogy elhervadtál volna.
Te anyám, a nyár illata volt rajtad,
És a szemeid ragyogtak,
És a lelked hegedült,
Amelyből énekek csendültek fel.
A lépteid olyanok voltak mint a zöld fű,
Egy kerti úton,
És a gondolatod ami nem látszik,
Fényben úszott.
A kitárt karjaid,
És az örökös mosolyod,
Egy ritka virág voltál,
Amelyből az érzések hulltak.
De elvettek tőlem,
Anélkül, hogy megkérdeztek volna engem,
Mit fogok csinálni nélküled?
Mert nélküled senki vagyok.
Egy ház a sápadt falaival,
Még ma is hallom a te hangod,
Még a ház sem értette meg,
Hogy anyám nélkül maradtam.
A fehér sarokban a kályha után,
Nem fogsz már ülni és fonni,
És a tűz sem fog már égni,
A mesebeli házikóban…
Csak a ház maradt meg a völgyben,
Egy régi, öreg ház.
Amely már nem hordoz sem bajt,
Sem szülői szeretetet.
Elmentél anyám túl hamar,
És itt hagytál, hiányzol…
A helyedben már csak egy tüskés fészek,
Amióta feltetted a kapura a zárat.
