Ha te lennél a saját gyermeked…

Miért idegesít a saját gyermeked?

pixabay.com

Ahhoz, hogy megértsük, mit és miként érez a másik, érdemes sok esetben beleképzelnünk magunkat a helyzetébe. Igaz ez a gyermekekre is. Ezek után képzeld bele magad a gyermeked testébe, helyzetébe, képzeld el, mit érez, amikor végtelenül bírálják és kritizálják. Te hogyan reagálnál erre? Szeretnél egyáltalán a helyzetében lenni?

Miért idegesít a saját gyermeked?

Nyár van, vakáció, reggelizek a szálloda éttermében. Az időjárás kitűnő, a teraszon asztalok, előttem az azúrkék tenger. Az öböl olyan szép, hogy szóval kifejezni lehetetlen.

A hangulatom kiváló, amit azonban hamarosan két jelenet ront el, rögtön egymás után.

A szomszédos asztalnál egy család foglal helyet, két, 5-7 éves gyermekkel. A fiúk vitatkoznak, nevetnek, majd az idősebb fiú elkezd lelkesen mondani valamit az apjának.

Az apja nem hallgatja, csak csendesen eszik tovább. Aztán egyszer csak megáll egy pillanatra, és ránéz a fiára. A szemében düh látszik.

Végül már nem bírja, tovább és kifakadva dühét rázúdítja a gyermekekre meglehetősen alpári szavak használatával.

Hát ez meg micsoda? Miért? Semmit sem ért. A fiúk megdermedtek, fájdalmat látok a szemükben.

Anya sem figyel, nyilván megszokta már ezt a fajta „kommunikációt”. Egyhangúan nyomogatja tovább a telefonját, talán éppen a fényképeket teszi ki az instagramra.

A túloldalamon is egy asztal van, egy gyermekasztal, amelyen bármelyik gyermek rajzolhat.

Két lány ül ott, egy idősebb, hétéves, egy kicsit fiatalabb, ceruzákkal, szíveket rajzolnak, versenyeznek, kié lesz jobb, szebb.

Odamegy hozzájuk egy 4-5 éves kisfiú, ő is beszállna a rögtönzött rajzversenybe.

Először félénken áll mellettük. A lányok nem figyelnek rá.

A fiú úgy tesz, mintha nem lenne előtte rajzeszköz, kér az egyik kislánytól egyet. Kér szivacsot is, a lányok nem adják. Erre felkapja és elszalad vele, a lányok, persze, rögtön utána futnak.

A célját elérte, a lányok felfigyeltek rá, most már ő is a csapatba tartozik. A szokásos gyermeki csetepaté veszi kezdetét, az örömteli sikoltások, a gyermekek lábai által keltett dobogás, zaj. A gyermekek boldogok. Nem zavarnak senkit sem, hiszen hely van bőven futkosni. A többi asztalnál ülő vendég mosolyog.

Hirtelen egy fiatal nő áll fel az egyik asztaltól, arcán döbbenet eltorzult képe. A nő közeledik a gyermekekhez, és határozottan megragadja a fiút, és magához húzza. Ő az anyja.

– Azonnal ülj le, elég volt! Ne hozz szégyent rám! – sziszegi a megszeppent gyermeknek.

Az előbbi kisfiú, aki az imént még boldogan, eufórikus érzelemmel töltve rohangált a lányokkal, akikkel egy csapattá váltak, most összegörnyedve, behúzott vállakkal áll.

Elrontották a kedvét is. Rossznak és nemszeretettnek érzi magát.

De mit is csinált valójában, amivel úgy magára haragította az anyját? Igazából semmit. Gyakran rácsodálkozom az ilyen metamorfózisokra, amikor a gyermekek, befejezve az adott foglalkozást, kiszabadulnak a teremből.

Mint most is, látom (láttam) az örömöt a szemükben. Felszabadultak voltak, kreatívak és önfeledtek. Olyanok, mint milyenek a gyermekek lenni szoktak, amilyennek a gyermekeknek lenniük kell.

De amikor elhagyják a termet, ott, az ajtó mögött már várja őket az anya. És így a gyermek lehajtott fejjel, behajtott vállal kullog ki a teremből.

Hogyan lehetséges az, hogy a legközelebbi ember válik az állandó elégedetlenség és kritikák forrásaivá?

Miért van az, hogy nálunk a nevelés egyet jelent az állandó kritizálással? Miért tartják úgy, hogy az a jó anya, aki végtelenül megjegyzéseket tesz?

Milyen gyakran hallani a kínos szavait, hogy a gyermek rosszul viselkedik, és az anya még csak nem is tesz megjegyzést!

Nem vitatkozom, megjegyzéseket kell tenni, különben a gyerek nem fogja megérteni, mi a jó, és mi a rossz, de mindennek megvan a határa és a mértéke!

A végtelen kritizálás ahhoz vezet, hogy a gyermek felteszi a kezét. Így jön létre a tanult tehetetlenség.

Ha lehetetlen, hogy valamire ne tegyünk észrevételt, akkor tegyük azt jótékony céllal, és ennek megfelelő hangnemben!

A „megjegyzés” szóban benne van, hogy jegyezni, azaz a cél, hogy a gyermek megjegyezze, és ne sértésnek vegye az adott szülői észrevételt.

Ezért, még ha kritizáljuk is, akkor is a gyermeknek tisztában kell lennie azzal, és úgy kell éreznie, hogy szeretjük őt, nem számít, hogy mit csinál, hogy csinál-e valamit, illetve hogy az az adott dolog szabad, vagy tilos-e.

Figyelem, kérdés következik! Mindig, minden esetben azért és csak azért veszekedsz a gyermekeddel, mert az a bűnös? Nem történt meg egyszer sem, hogy éppen te, a szülő vagy a bűnös, vagy csak rossz kedved van? Például, hogy a hangulatodat elrontották a munkahelyeden?

Ha ez a helyzet, ne légy rest bocsánatot kérni gyermekedtől, de még célravezetőbb, ha megpróbálod megakadályozni, hogy ez újra megtörténjen.

Egy biztos: a saját példánkkal neveljük gyermekünket a leghatékonyabban. Ha nem szeretnéd, hogy káromkodjon, te se káromkodj. Cigizz, de akkor ne lepődj meg, ha dugiban ő is rágyújt majd. Hazudj neki, de akkor te se várd, hogy ne verjen át, és megbízzon benned.

Ahhoz, hogy megértsük, mit érezhet a másik, hasznos beleélni magunkat a helyzetébe.

Ezek után képzeld bele magad a gyermeked testébe, helyzetébe, képzeld el, mit érez, amikor végtelenül bírálják és kritizálják. Te hogyan reagálnál erre? Szeretnél egyáltalán a helyzetében lenni?

És ne hidd, hogy te kivétel vagy!

Tehát, gondold át a fentieket te is, és segíts gyermekednek boldoggá válni. Legalábbis csökkenteni a rajtuk lévő nyomást.

A gyermekek egyáltalán nem buták! Sőt! Igenis bölcsek, gyorsan tanulnak főleg azoktól, akik a szemük előtt példaként vannak nap, mint nap. Tehát igazából tőlünk függ, jók lesznek-e vagy rosszak.