Meguntam, elfáradtam, nem bírom elviselni, hogy ennyire lusták. A fiunk 19 éves, ha nem takarítom ki a szobáját, hetekig nem rak rendet. Egyszerűen úgy érzem, hogy semmi hasznosat nem csinál.
Mikor megkérem, hogy vigye le a szemetet, elfelejti, ha megkérem, hogy vegyen kenyeret, elfelejti. Inkább meg se kérem már semmire… Na bezzeg amikor ő akar valamit, azt nem felejti el.
A lányunk is hasonló, lány létére nem segít a házimunkában, de még csak arra sem képes, hogy a saját ruháit kivasalja. Talán még rántott húst se tudna sütni. Mindent megadunk nekik, el vannak kényeztetve.
A férjem egész nap dolgozik, nem hibáztatom, hogy nincs ideje besegíteni a hétköznapokon, de én is dolgozom, a gyerekeink azonban a tanuláson kívül nem sok mindent csinálnak. Ahogy ők mondanák, a „haverokkal lógnak”. A hétvégénk azzal telik, hogy a férjemmel bevásárolunk, takarítunk, főzünk… mert van két lusta gyerekünk, akik magukat nem képesek ellátni.
Na de ezen most változtatunk, akkor lesz rend a szobájukban, ha rendet raknak, akkor lesz tiszta ruha, ha bekapcsolják a mosógépet. Akkor lesz zsebpénz és buli hétvégén, ha besegítenek a házimunkában, mert én nem leszek a cselédjük. Felnőtt emberek, ha most nem tanulják meg, akkor később se lesznek képesek az alapvető szükségleteiket ellátni.
A gyerekeimnek persze nem tetszik a változás. A fiam ahogy eddig, most sem vitte le a szemetet, beraktam a szobájába a szemeteszsákot, ha már elég büdös lesz, biztosan leviszi. A tornacipőjét sárosan az előszobában hagyta, anya úgyis kitisztítja. Hát nem tisztította, reggel is ott volt, koszosan. A lányom mint mindig, most is válogatott. Megkérdezte, mi a vacsora, mondtam, hogy rakott krumpli. Erre ő, azt én nem szeretem, anya csinálsz nekem szendvicset?
Nem, nem csinálok, ott a hűtő, te is meg tudod csinálni magadnak. Csak nézett rám szótlanul, nem értette, mi bajon. A gyerekeim azt gondolják, hogy anya megbolondult, de bármennyire is szeretem és sajnálom őket, ha most nem tanulnak rendet, akkor soha. Sőt mi sem bírunk helyettünk mindent megcsinálni.
Új szabályaink vannak, én elkészítem a vacsorát, ők mosogatnak. Aki tiszta ruhákra vágyik, az kitereget. Ha megkérem őket, hogy hozzanak kenyeret a boltból, akkor ha elfelejtik, visszamennek érte. A hétvégi takarítás, rendrakás, közös program. Akinek nem tetszik, az lemondhat a zsebpénzről, az új ruhákról, meg a menő telefonról.
Néhány év múlva kirepülnek és akkor nem lesz ott anya – a cseléd, aki mindent megcsinál. Túlságosan elkényeztettük őket, de talán még nem késő változtatni. Ha most lennék fiatal anyuka, sok mindent másként csinálnék. Gyerekkorukban mindig sajnáltam őket, még kicsik, eleget dolgozhatnak majd ha megnőnek, pihenjenek, játszanak. Már tudom, ez volt a legrosszabb hozzáállás szülőként.
