„Mit jelent az érzelmi poggyász?” – ezekkel a szavakkal kezdődött az egyik amerikai középiskolában az első iskolai nap. Egy 22 éves tanár, Karen Lowe, aki a 7. és 8. évfolyamot tanította, úgy döntött, hogy segít a gyermekeknek a mindennapi stressz kezelésében. Majd amikor a Facebook-on közzétett erről egy bejegyzést, több mint 500 ezer ember osztotta meg azt, és más országok – köztük olyan országok is, mint Ausztrália, Kína vagy akár Pakisztán – tanárai úgy döntöttek, hogy ők is megismételik a kísérletet.
A BIDISTA szerkesztősége is úgy döntött, hogy megosztja olvasóival ezeket az egyszerű lépéseket, amelyek lehetővé tették Karen számára, hogy közelebb kerüljön a diákjaihoz, és az empátia első leckéjét megtanítsa nekik.
Képzeljük csak el, hogy napi 6-7 órát töltünk az irodában, ahol engedély nélkül tilos még a WC-re is elmenni, és a munkatársak vígan kuncognak, amikor a főnök szellemes kijelentéseket tesz, amiknek a címzettje te magad vagy. Szinte minden nap aggódhatsz amiatt, hogy nem készül el időben a jelentés, és unalmas, ismétlődő feladatokat kell végrehajtanod. Úgy tűnik, hogy ez az iskola sok diák számára. A tanulmányok kimutatták, hogy minden nap 3 középiskolás diák közül 2 unatkozik az órákon, sok 8 évesnél idősebb gyermek pedig szerencsétlennek érzi magát. Az iskolás gyerekek között pedig még világviszonylatban is kiemelkedően magas a jegyek miatti szorongás.
Ha ehhez még a családi problémák is kapcsolódnak, akkor a gyermek érzelmi terhe túlságosan nagy lesz. És ekkor már nem mindig meri megosztani tapasztalatait, gondjait másokkal.
Karen Lowe megtalálta a módját ennek a problémának a megoldására. 2019. augusztus 22-én tartott egy órát, amely segített a gyerekeknek kimondani, mi aggasztja őket, és barátságosabbá tette az osztálytermi légkört.
„Arra kértem a diákokat, hogy írják fel egy cetlire, mi az, ami aggasztja őket, súlyos terhet jelent a szívüknek, vagy sérelemként tekintenek rá” – írja Karen. – A papírdarabokra nem volt kötelező nevet írni. Mindenki összehajtotta a saját fecnijét, és az osztály sarkába dobta.
Ezután a diákok egymás után felvettek egy-egy papírdarabot és elolvastak az arra írtakat. A gyermek dönthetett arról, hogy felolvassa-e a cetlire írtakat az osztálynak, vagy sem.
A feljegyzések azonban valósággal sokkolták Karent. Néhány gyermek beszélt a szerettei haláláról, a rákról, a szüleik válásáról, mások pedig az öngyilkosságról. Sok gyerek, mások jegyzeteit olvasva, sírt, mert érzelmileg túl nehéz volt a leírtak felolvasása. Csak egy történet volt, ami kissé szórakoztatóbbá tette a kísérletet: egy fiú azt írta, hogy verseny egere (egyfajta rágcsálófaj) elpusztult, mert túl kövér volt.
Az összes jegyzet elolvasása után Karen azt mondta a diákoknak, hogy nincsenek egyedül és szeretik őket. Aztán felakasztotta a cetliket egy szatyorban, hogy emlékeztessen arra, hogy mindannyiunknak van érzelmi poggyásza.
This starts my 22nd year of teaching middle school. Yesterday was quite possibly one of the most impactful days I have…
Közzétette: Karen Wunderlich Loewe – 2019. augusztus 23., péntek
Karen megjegyezte, hogy miután elvégezte a kísérletet a gyerekekkel, hogy osszák meg „poggyászukat”, nagyobb tisztelettel kezdtek el viselkedni egymással. Nem szakítják félbe a másikat, nem udvariatlanok, és egyre inkább hajlandóak megosztani azt, ami a szívükben van. A „Today” egyik interjújában egy tanár kifejtette azt a véleményét, hogy a gyerekek képesek őszinték lenni a felnőttekkel szemben, csak több időre van szükségük a nyitásra.
Te mit gondolsz erről? Véleményed szerint a tanárnak csak tudnia és képesnek kell lennie elmagyaráznia az adott tantárgyát a gyermekek számára, vagy lehet barátja és mentora is a diákoknak?
Lehet, hogy az iskolai rendszer elavult, és nem csak a matematikára és a nyelvekre van szükség, hanem a kommunikáció megtanulására, a többi személy tiszteletére és tolerálására is?
A fényképek forrása: Karen Wunderlich Loewe / Facebook
