Már több mint másfél éve házasok vagyunk, de anyósommal egyszerűen nem tudom mit kezdjek. Nem tudok olyat tenni, ami jó lenne neki, nem tudok olyat mondani, amibe ne kötne bele.
Ha meglátogatjuk őket, mindig lekezelően pillant rám és folyton van valamilyen bántó megjegyzése. Ha szoknya van rajtam, az túl rövid, ha nadrág van rajtam, akkor úgy öltözöm, mint egy nyugdíjas. Ha süteményt viszünk neki, akkor az nem elég édes, vagy éppen nincs benne elég gyümölcs, de azt is megkaptam már, hogy ennyi idősen illene már tudnom, mitől lesz finom a sütemény.
Mikor nálunk ebédelnek, az első dolga, hogy körülnéz a lakásban és persze talál valamit, amibe beleköthet. Allergiás a porra, biztosan nem porszívóztam mielőtt jöttek, mert tüsszög ha nálunk vannak. A leves nem elég forró, pedig a fia úgy szereti. A csirkecomb bőrét le kell szedni, mielőtt megsütöm, látszik még ezt se tanultam meg otthon.
A férjem próbál kiállni mellettem, de akkor az édesanyja megsértődik, hogy ő már nem szólhat egy szót se, mert mindenen megsértődünk. Nem tudom mit tehetnék, mióta ismerem, ilyen a viselkedése. Lassan eljutok arra a pontra, hogy jobb lenne, ha nem is találkoznánk, akkor talán majd megbékél.
