A férjem a munkájából kifolyólag egy hónapig távol volt, így arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom anyósomat. Nemrég ugyan kibékültünk, de a fentebb leírtak miatt férjem nélkül kellett elmennem annak édesanyja születésnapjára. Elhatároztam, hogy két gyermekemet is magammal viszem, és hárman utazunk majd a nagyszülőkhöz, autóbuszon.
Előre megbeszéltem vele telefonon, hogy kijön értünk, hogy majd hol találkozzunk, egészen pontosan a buszmegállóban, a főút mellett, ahol a távolsági buszunk megáll. Ennek tudatában indultunk el.
El lehet hát képzelni ezek után a meglepetésemet, amikor megérkeztünk, leszálltunk a buszról, és láttam, hogy egy árva lélek sem áll a buszmegállóban. Tehát, gondoltam át a helyzetünket, ez azt jelenti, hogy férjem szüleinek házához 7 km-t kell gyalogosan megtennünk az úton úgy, hogy közben szitáló eső esik!
Rendben, nem voltam egyedül, hiszen két fiam is velem volt. Sőt még az ajándékok is, köztük az anyósomnak szánt nem könnyű étkészlet is, melyet már megemelni is nehéz volt, nemhogy cipelni.
Ekkor én és két gyermekem, az elfelejtettek, akik ott ácsorogtunk a buszmegállóban, felhívtuk az anyósomat, viszont annak telefonja csak kicsöngött, senki se vette fel a kagylót…
Ekkor felhívtam apósomat is, de ott is hasonló eredménnyel jártam.
Hát a fenébe is! Az autóbusz már hetedhét határon túl volt, 7 kilométert pedig azon a még csak le sem aszfaltozott úton szitáló esőben nem igen szerettem volna megtenni a két gyermekkel.
Akik persze már rákezdtek, hogy hol van a WC, mikor eszünk, mikor érkezünk meg a nagymamáékhoz, mikor áll el az eső stb. Úgy néztek rám, mintha én mindenható lennék.
Egy óra várakozás után még mindig reméltem, hogy az eső végre valahára eláll, vagy hogy egy autó jön arra. De azon a napon nem voltam szerencsés, és nem volt más mód rá, hogy továbbmenjünk, mint taxit hívni.
De persze az anyósom falujában nincs egy taxi sem. Szóval taxit kellett hívnom, de a szomszéd faluból, 50 km-ről, ami persze nem kis kiadást jelentett.
Miközben a taxit vártuk, azon tétováztam: vajon egyenesen menjünk-e haza, vagy mégis menjünk el anyósomékhoz, és legalább lássuk, szégyelli-e magát a történtekért?
A második lehetőséget választottam, tehát a taxival a férjem szüleinek háza irányába vezetett utunk.
– Ó, kedveskéim – mosolygott anyósom – végre megérkeztetek?
– Ahogy látja igen. Taxival!
– Taxival? kérdezte rosszul rejtett csodálkozással, szeme sarkából ravaszság áradt, és jellemzően kárörvendőmosoly látszott az arcán. Ahogy körülnéztem az udvaron, nagyon mérges lettem, hiszen ott számos autó parkolt, melyek mind az ő születésnapjára hozták a vendégeket. Tehát még autó is lett volna bőven, ha valaki akart volna, könnyedén ki tudott volna jönni elénk a buszmegállóba, ahogy megbeszéltük.
– Hívtam Önt, többször is, miért nem vette fel a telefont? – kérdeztem nem ki önuralmat tanúsítva.
Anyósom elkezdett hadonászni a kezével, miközben ezt mondta:
– A telefon a házban maradt, én pedig itt voltam a nyári konyhában.
– De hiszen tudta, hogy jövünk!
– Tudod, ilyen korban az ember már nagyon feledékennyé válik!
Anyósom még egy pillantást se vetett az unokáira, úgy járt fel és alá, mint ha mi hárman ott se lennénk. Bezzeg a lányának a gyermekei, mindig figyelme központjában voltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy azok a gyerekek sokkal fontosabbak neki, mint a férjem gyerekei.
Rólam meg szót sem érdemes ejteni, a nem mindennapi út után senki még csak egy csésze teával vagy kávéval se kínált meg. Mindenki végezte a saját dolgát, terítette az asztalt stb. Ezt már azért én sem voltam hajlandó elviselni, ezért hát fogtam magam és felhívtam az iménti taxit, ami még elhozott minket a buszmegállóból, hogy vigyen minket vissza.
Haza is utaztunk, az ajándékot otthagytam anyósomnak azon a helyen, a bejárati ajtó előtt, a küszöbön, ahová minket senki sem hívott be.
Este párszor csörgött a telefonom, anyósom volt az. Ezúttal én nem vettem fel a telefont…
