Anikó mindig szigorú anya volt, a fiait mindig megbüntette bármilyen apró hibát is követtek el. Az édesapjuk meghalt mág akkor amikor a fiuk óvodások voltak.
Az édesanyjuk keményen dolgozott azért, hogy mindenük meglegyen, a gyerekekre pedig a nagymama vigyázott.
A fiúk meg kellett tanulják az önállóságot már egészen kicsi korban, az édesanyjuk pedig azért volt szigorú velük, hogy tisztességes embert neveljen belőlük amire büszkék lehetnek majd. Mindig figyelt arra, hogy a fiuk el legyenek foglalva egész nap, ne legyen idejük a rossz dolgokra.
A fiúk zeneiskolába jártak és sportoltak is, különórákra is jártak, ők tisztában voltak azzal, hogy az édesanyjuknak sok pénzébe kerül mindaz amit a számukra nyújt.
Az évek elteltek, a fiúk felnőttekké váltak, az édesanyjuk pedig nagyon büszke volt arra, hogy ilyen sok pénzt fektethetett a fiuk taníttatásába. Egyszer azonban a fiukkal történő beszélgetés során valami nagyon szíven ütötte az édesanyát. A gyermekkori élményekről beszélgettek amikor a kisebbik fia így szólt:
– Tönkretetted az egész életünket.
Az édesanyja megkérdezte tőle azt, hogy miért gondolja ezt?
A fiú pedig azt válaszolta, hogy az életük nagy részét azzal töltötték, hogy olyan dolgokat tanultak amelyeknek soha az életben nem veszik hasznát. Szerinte az édesanyja a hibás azért mert a gyerekkorukban mást se csináltak, csak tanultak.
Az édesanya úgy érezte, hogy a munkája nincs megbecsülve.
