A pusztának törvénye van.
Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Istentől vétetett.
Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt. Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett. Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó. Valami, olyan egyszerű igazságokat, amelyeket elfelejtetett velünk a jelenkor.
Beszélt ez a szikár, barnult arcú öreg parasztember és én csendben és tisztelettel hallgattam. Én, aki a világ mai fogalmai szerint számíthattam inkább gazdagnak és sokkal tanultabbnak. Minden figyelmemet alázattal neki adtam, büszke voltam, hogy tőle tanulhattam.
Tizenöt esztendő telt el.
A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom. Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom. Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy okuljak tőle; minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és az elfeledett időnek.
Ebben az esztendőben már későn jöttem.
Pali bácsi, Teremtőjéhez hazatalált. Soha nem félte a halált.
Szelíd magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.
Hirtelen egy hat-hét éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén. Miután köszönt, megállt tőlem úgy öt-hat méterre és csak nézett a nagy barna szembogaraival. Előbb én ismertem meg őt, Pali bácsi legkisebb unokája volt.
-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre, nagyot nyelve, miközben nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.
-Megismersz, Fiú?- kérdeztem halkan.
-Aha!- bólintott, majd hegyes kis mutatóujját rám tartva folytatta:
-Téged emlegetett mindig a Papa, mindig téged várt. Azt mondta, hogy ha majd nagy leszek, akkor legyek olyan, mint te!
Elmosolyodtam és a kezébe nyomtam a nagyapja bicsakját, miközben megsimítottam lenszőke haját:
-Ez a bicska téged illet, a tied!
Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába, úgy, mintha mindig is az övé lett volna.
-Köszönöm Bácsi!-mondta és erősen megölelt.
Nem tudtam nagyhirtelen megszólalni, csak hallgatni.
Még akkor sem, amikor a gyermek biciklijének kereke már messzire kavarta a port.
Pali bácsi járt az eszembe és a tőle tanultak:
A pusztának törvénye van.
Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Az egymás felé való megelőlegezett tisztelet és a kiérdemesült szeretet!
