Véletlenül láttam meg ezt a képet, és… olyan mély benyomást tett rám, amit már nagyon régen nem éreztem. Olyan átütően adja vissza a magányt, de ugyanakkor… milyen fantasztikus tud lenni a szerelem! És milyen rossz az, ha valaki így itt marad, teljesen egyedül. Ők voltak, akik ismerték a hangodat, a szokásaidat, a vicceidet. Ők voltak, akik tudták, minek örülsz, és mi zavar. Mindenki elment. És most egyedül vagy.
És mi maradt mindebből? Kivéve talán a legszentebb ünnepet, amikor is elmész oda, ahol a szeretteid vannak? Egyedül, hogy egy kis karácsonyfát díszíthess, gyertyát gyújts meg egyedül, és ott legyél, a szeretett emberekkel, vagy legalábbis azok emlékével. És ezek a kis fények a gyertyákból sokkal melegebbek, mint a távolban lévő, nagy és idegen város fényei.
Mindannyian magányosak lettünk, harcolunk a hatalomért, a javakért, de közben elveszítjük azokat, akikkel megoszthatjuk az örömünket, és végül semmi sem marad. Csak te egyedül és körülötted a rideg világ. Megéri hát?
Talán ezen a képen az látható, amint egy anya az egyetlen fiának sírjánál ül? Az ő kedvéért élt, és most… most az élet mindössze annyit jelent, mint napról napra élni, nincs más vagy több értelme. Egy magányos ember, egy magányos városban, magányos emberek között. És csak ül ott a sírnál, annak a sírjánál, aki egyedüliként kedves volt neki.
Milyen gyakran előfordul, hogy csak rohanunk az élet forgatagában, megfeledkezve azokról, akiket igazán szeretünk, azokról, akik szeretnek minket. Majd máskor… és nem lesz több máskor. Csak azok a pillanatok maradnak meg, amikor azt mondhattam volna, hogy „szeretlek”, de nem mondtam. Miért nem mondtam? De nem volt oka, szégyelltem, elfelejtettem, és már soha nem is tudom… Ott vagy egy téli, hófedte sírnál, a szeretted emlékét felidézve.
Gyakran megfeledkezünk az öreg emberekről. Mert hová is jöhetnének velünk ünnepelni? Aztán meg csodálkozunk, hogy a gyermekeink felnőve ugyanúgy megfeledkeznek rólunk.
Ez a kép erőteljes benyomást tett rám. Nem vagyok tőle szomorú. Hálás vagyok! Azokra emlékeztetett, akiket igazán szeretek, azokra, akik fontosabbak számomra, mint bármi más a világon. Mert én is gyakran elfelejtem azt mondani, hogy „szeretlek”…
Annak érdekében, hogy az a kimondatlan keserűség ne legyen velünk az egész életünk alatt, amit egyedül, alkalmanként, az ünnepnapokon kell átélnünk, szeretteinek sírjainál, hogy legalább ott megoszthassuk valakivel a gondolatainkat, vessünk egy pillantást a környezetünkre így, az újévi ünnepek előtt. Sok magányos embert látunk. Legyünk nekik a támaszuk, akik meglátják és meghallják őket, akik készek megosztani velük az ünnepi asztalukat. Ezek lehetnek a szomszédok, a szülők, gyerekek, csak egyszerű emberek. Mutassad meg nekik, hogy még mindig élnek olyanok, akikkel együtt lehetnek.
